Fő szervezeti modellek Európában

Közép- és Észak-Európa döntően önkéntes alapú rendszerekre épül, Németország, Ausztria, Svájc településein a lefedettség több mint 95–99%-át önkéntes tűzoltó egyesületek adják, amelyek a beavatkozási rendszer alapját képezik. Hivatásos tűzoltóságok csak a nagyvárosokban (jellemzően 50 000 vagy 100 000 fő feletti lakosságnál) működnek.

A francia és észak-európai vegyes modell erős önkéntes bázisra épül (80–85%), de a területileg integrált parancsnokságok és központi szervek jelentős hivatásos állományt foglalkoztatnak. Pl.: Franciaország: önkéntes 82,8%, hivatásos 17,2%; Hollandia önkéntes 83,3%, hivatásos 16,7%).

Dél- és Kelet-Európa több országában korábban a hivatásos létszám volt többségben, ez mára alapjaiban változott meg. Közép-Kelet-Európa modelljei közül Szlovénia 99%-os, Horvátország és Szlovákia 95%-os, Lengyelország 93%-os önkéntes lefedettséggel működik.

Finnország és az északi fél-hivatásos / részmunkaidős rendszer működik. Finnországban az önkéntes tűzoltóságok mellett jelentős szerepe van a részmunkaidős/szerződéses tűzoltóknak is, akiket a CTIF az operatív önkéntes/készenléti kategóriába sorol.

Dél-Európában állami/hivatásos dominanciájú modellek működnek, ez döntően Görögországra igaz, ahol 23,1% az önkéntesek és 76,9% a hivatásosok aránya. Kicsit más a helyzet Olaszországban, itt főként az északi, autonóm területeken (pl. Trentino-Dél-Tirol) adnak 100%-os lefedettséget az önkéntesek, míg az ország többi részén kiegészítő szerepkört töltenek be. ~38,0% az önkéntesek és ~62,0% a hivatásosok aránya.

Magyarország az erősen állami dominanciájú modellbe tartozik, ahol gyakorlatilag csak az 59 beavatkozó önkéntes és a 60 Önkormányzati tűzoltóság számít a riasztási rendszerben.

Mit mutatnak az európai adatok?

Ha egy ország tűzoltásáról beszélünk, kézenfekvő mutató a tűzoltók száma. Csakhogy az önkéntes tűzoltásnál ez az egyik legfélrevezetőbb mutató lehet. Egy 30 ezer fős önkéntes állomány ugyanis egészen mást jelenthet két különböző országban.

Ezért nem az a fő kérdés, hogy hány önkéntesünk van. Hanem az, hogy közülük

• hányan,
• milyen feladatra,
• milyen időben és
• milyen feltételekkel állnak rendelkezésre.

Az önkéntesek száma ugyanis nem egyenlő a rendelkezésre állással és főként nem egyenlő a beavatkozási jogosultsággal, amely nálunk az egyik fő gátló tényező.

Nézzünk egy egyszerű helyzetet!

Egy településen van húsz nyilvántartott beavatkozó jogosultsággal rendelkező egyesületben működő önkéntes tűzoltó. De közülük tízen nappal más településen dolgoznak. Négyen nem rendelkeznek aktuális beavatkozási kompetenciával. Ketten éppen egészségügyi vagy egyéb okból nem riaszthatók. Négyen pedig valóban elérhetők.

A rendszer számára nem húsz ember képessége a döntő.

Hanem az a négy ténylegesen mozgósítható, megfelelő kompetenciával rendelkező tűzoltó. Ezért a jövőben az önkéntes tűzoltói statisztikának többdimenzióssá kell válnia.

A létszám helyett képességprofil

Egy korszerű ÖTE-nyilvántartásnak például azt kellene megmutatnia:

• hány aktív beavatkozó van;
• milyen kompetenciákkal rendelkeznek;
• mikor történt az utolsó validáció;
• milyen gépjárművek és eszközök állnak rendelkezésre;
• milyen speciális feladatokra képes az egység;
• milyen időben várható a riaszthatóság;
• milyen földrajzi körzetben tud segítséget nyújtani;
• mely más ÖTE-kkel képes együttműködni.

Így már nem egyszerű „önkénteslétszámról”, hanem területi beavatkozási képességről beszélhetünk. Ennek alapjai a beavatkozó önkéntes tűzoltóságoknál már megvannak.

Ausztria üzenete

Ausztria vagy Szlovénia példája azért érdekes, mert ott az önkéntesség nem marginális társadalmi szerep. A tűzoltóságok túlnyomó többsége önkéntes alapon működik, mégis egy országos mentési rendszer része. A tanulság nem az, hogy Magyarországnak osztrák-szlovén rendszert kell lemásolnia.

Hanem az, hogy az önkéntesség önmagában nem indokolhat alacsonyabb rendszerkövetelményt.

Mit kellene mérnünk?

A jövő egyik legfontosabb mutatója lehetne a validált önkéntes tűzoltói képesség.

Például:

Képesség = kompetencia × rendelkezésre állás × technikai feltétel × gyakorlottság × együttműködési képesség.

Ez nem egyszerű matematikai képlet, hanem szemléletváltás.

Egy százfős szervezet nem feltétlenül erősebb egy húszfős szervezetnél. Ha a húszfős szervezet minden tagja aktív, rendszeresen gyakorol, speciális képességekkel rendelkezik és gyorsan mozgósítható, a valós beavatkozási értéke akár nagyobb is lehet.

Mit jelent ez Magyarországnak?

A magyar ÖTE-politikában a következőkben meg kell teremteni az önkéntesek első beavatkozásának jogi, technikai, szervezési feltételeit, majd a „hány ÖTE és hány önkéntes?” kérdés mellé oda kell tenni: „Mekkora igazolt mentési képességet képviselnek?”

Ehhez országos ÖTE Kompetencia- és Képességrendszerre, személyi kompetenciaprofilra, szervezeti képességprofilra és területi képességtérképre lenne szükség.

A siker mérőszáma 2035-ben ezért már nem egyszerűen az lehetne, hogy hány önkéntesünk van, hanem hogy mekkora bizonyított önkéntes beavatkozási kapacitással rendelkezünk.