1911. július 28-án a Szegedi Napló megrázó tudósításban számolt be arról, hogy ismét lángba borult Konstantinápoly egy része: a Boszporusz partján fekvő városnegyedekben egész éjszaka dühöngött a tűz, amely fából épült házak ezreit emésztette el. A cikk azonban nemcsak a katasztrófa leírása miatt érdekes a magyar tűzoltóság története szempontjából – névvel is megemlíti azt, aki a helyszínen dolgozó katonai tűzoltócsapatot vezette: Széchenyi pasát.

A parancsnok nem volt más, mint gróf Széchenyi Ödön (1839–1922), Széchenyi István kisebbik fia – az a férfi, akit ma a magyar tűzoltóügy atyjaként tartunk számon. 1870-ben ő szervezte meg Magyarországon mind az önkéntes, mind a fizetett, hivatásos tűzoltóságot, majd ugyanebben az évben megalakult a Magyar Országos Tűzoltó Szövetség (az MTSZ jogelődje) is, amelynek elnökévé választották.

Négy évvel később, 1874-ben azonban pályája váratlan fordulatot vett. Abdul Aziz szultán felkérésére Konstantinápolyba, a mai Isztambulba utazott, hogy megszervezze az oszmán főváros tűzoltóságát – a törökök ugyanis egy bemutató gyakorlat után a pest-budai tűzoltók fegyelmét és szakértelmét választották az orosz jelentkezőkkel szemben. Az eredetileg egyévesnek szánt megbízatásból végül évtizedekig tartó, egész életét meghatározó feladat lett: Széchenyi Konstantinápolyban maradt, 1880-ban pasai rangot kapott – elsőként a keresztények közül úgy, hogy nem kellett áttérnie az iszlám hitre –, és 1922-ben bekövetkezett haláláig ott szolgált.

A Szegedi Napló cikke jól mutatja, milyen körülmények között kellett helytállnia. A tudósítás szerint az általa vezetett katonai tűzoltóság „igen jól kiképzett, derekasan begyakorolt és a veszedelem helyén pompásan dolgozó csapat” volt – vagyis Széchenyi szervezőmunkája és kiképzési elvei három évtized múltán is működtek. Csakhogy a jól kiképzett legénységet leszámítva szinte minden ellene dolgozott. A szűk, rosszul kövezett utcák és a rengeteg zsákutca miatt a tűzoltók alig tudtak időben a helyszínre jutni. Ráadásul a katonai tűzoltóság a szultán engedélye nélkül ki sem vonulhatott: amint a Galata-torony őre jelezte a tüzet, egy lovas futárnak kellett előbb a palotába vágtatnia az engedélyért, s csak ezután indulhatott a csapat – ez önmagában akár félórás késést is jelenthetett.

Nem segített a helyzeten az sem, hogy Széchenyi hivatásos alakulata mellett a tulumbadzsiknak (tulumbacı) hívott önkéntes tűzoltók is ténykedtek, akiktől a cikk szerint sokan jobban féltek, mint magától a tűztől: fosztogatásra hajlamos, fegyelmezetlen emberek voltak, alig néhány liter vizet tartalmazó kézi fecskendőkkel (törökül tulumba) érkezett a helyszínre. A vízhez jutás is komoly gondot okozott – a kutakat lezárva tartották, és a tűzoltóknak sokszor fizetniük kellett érte, mielőtt egyáltalán hozzáférhettek.

A korabeli tudósítás tehát önkéntelenül is dokumentálja, mekkora ellenszélben dolgozott Széchenyi Ödön Konstantinápolyban: miközben Magyarországon a szervezett, fegyelmezett tűzoltóság megteremtőjeként ünnepelték, a török fővárosban évtizedeken át kellett küzdenie az elavult infrastruktúrával, a bürokratikus akadályokkal és a versengő, megbízhatatlan önkéntes alakulatokkal – és ez a küzdelem a helyi lapok tanúsága szerint még 1911-ben, negyven évvel Konstantinápolyba érkezése után is tartott.